2011. február 21., hétfő

vas lovas















Mennyi, de mennyi közös emlék. Képek sorjáznak a fejemben. Elindult, mint gyermekkoromban a diavetítő, melyet anyámmal nézegettünk esténként. Toldi, János Vitéz… J
De ezek a képek nem egy meséből valók, megtörtént események futnak rajta. Sorban. Szépek. Mint a Fogarasi havasok, vagy, ahogy állunk Somlyón a nyeregben, lábaink előtt a végtelen Magyarország. Téglás, az erdész ház, majd kint a tankpályán, a gyakorló terepen… Ugrás! 2010. december. Budapest, a szerkesztőségben.

Most megállok kicsit, s ezen elmerengek. Mert nehéz a szó! L

Az erdész ház, a fehér falú erdész ház, a ligetben. A teraszon, vagy a fás kamrában, ahol a gyújtós élére volt állítva.
De vissza az szerkesztőségbe. Ott ül papám, és mire én odaérek, mert persze elaludtam, s ezt nem mertem megmondani neki, már mindenki ismeri és beszélgetnek, és nevetnek! J
Mert annyi történetet tudott, s olyan jól adta elő! J Hiszen ő onnan jött, ahol a fák az égig érnek.
De jó lenne most az egyiken felmászni hozzá, hogy beszélgessünk. Mert annyit beszélgettünk! J Mindenről. Sosem volt érzéketlen a témák iránt. S, én, hogy nevettem mikor mesélte a gyermekkori csínyeket. Persze, ez a kis izgágaság megmaradt végig. Vicces volt, mikor pár hónapja pont mondtam neki, hogy – mert épp Debrecenben voltam és autóval mentem a városban – nem szabad ám a piacnál az úton átmenni, mert sok a kocsi és a rendőr. (Épp akkor mentem arra. Nevettem is, hogy hoppá ott megy az én nagypapám is. Pedig épp most jegyeztem meg magamban, hogy az öregek az ideiglenes piacnál az úton szaladgálnak át!)

Mindenki, akivel találkozott megjegyezte. A barátaim, a kollégák. Mikor bejött a suliba… J „Tamás! Az a szakállas bácsi ott neked integet!” J Mondta, Sipos Laci barátom. Aztán kérdezték, hogy ki volt ez a zöld ruhás ember? S, én mondtam, hogy a nagypapám, s erdész. A kalapját megtartom. J Meg a napszemüvegét, amit mindig „irigyeltem” tőle! J Nagyon vagány volt benne, mondták is mindig, hogy papád milyen menő szemüvegben van.

Tudta, azt is, hogy készül a tiszta méz. Folyékony arany. Persze életében mikor először vett keretet a kezébe, hasra esett, mert a keret nagy volt ő meg kicsi. De, felkelt és megtanulta, hogy kell fogni és, nekem is megmutatta. Mert, minden tudását átadta nekünk! A mi dolgunk csak jól gazdálkodni azzal, ami nem túl nehéz, mert ezt is tőle leshettük el.

Hányszor eszembe jut, milyen jó, hogy megcsináltuk azt a filmet, mert azt már én erőltettem. J S, milyen jó, hogy még a legutóbbi karácsonyt is együtt töltöttük. Mint, 20 évvel ezelőtt. Mert már, én is ilyen öreg vagyok. Akkor is, százszor is olyan jó, hogy elmentünk, megtettük és átéltük! Hogy, látott motorral, hogy megnéztük a tűzijátékot a Duna parton, hogy ott volt a diplomaosztómon és… Istenem! Köszönöm! S, bár nehéz, próbálom elfogadni, hogy ennyi volt kiszabva. Ennyi jutott nekünk egymásból.
De akkor is olyan, jó, hogy annyit jártunk együtt Szegedre és Pestre színházba is, meg cukrászdába.

Ő tanított meg lőni, motorozni, fát vágni és lego várat építeni. Meg arra is, hogy elsőre megmondjam, melyik ember nem ér egy fabatkát sem. S, ki az, akire érdemes odafigyelni! Hogy szerettem száguldozni vele az erdőben. Persze max. 50, 60-nal mehettünk, de kicsi gyerekként nagyon gyorsnak tűnt! J

Jó lenne tudni, mennyi van kiszabva nekünk?! Nem tudom, néha azt gondolom igen. Talán, akkor másképp tudnám alakítani vagy, másképp tennék pár dolgot, a múltban történtekből, mert sajnos van ilyen. S, talán jobban csinálnák. Ilyen közhelyesen szólva. De rögtön ott a gondolatsor végén, hogy NEM! Nem lenne jó, mert nem tudnánk kezelni,. Vagy egy másik oldalról és inkább ez a lényeg, mivel nem tudjuk, tegyük most helyesen, vagyis, most kell helyesen cselekedni, beszélni, gondolkodni…
Ehhez azonban példa kell!

Példamutató férj, apa, nagypap és szakember volt. Mondhat rá bárki, bármit. Mert volt, aki nem szerette és lehet, hogy rosszat is akart neki. Mindenki életében van ilyen. Összeszedi őket az ember az út során, mint a port, vagy a bogáncsot.

Ő, letette a cigit, és nem nyúlt hozzá többet. Megkereste az első karikagyűrűjét a szénakazalban. Ő, csak egy nő ujjára húzott gyűrűt, s kitartott mellette, s viszont. Szeretett minket akkor is, mikor okot adtunk, hogy haragudjon ránk, s persze, volt, hogy mi is okkal lehettünk dühösek valamiért. S, ha nem mutatta, hogy mit gondol. Ugyan már, ezt érezni kell! Hányszor előfordult velem, hogy egymásra gondoltunk, s megszólalt a telefon! J

Nagyon erős akarata volt, kitartó ember és volt tartása, ahogy mondani szokás. Szigorú nevelést kapott. Ezért lehet ő is az volt. Sőt, biztos. Mégis.. így utólag, sőt már évek óta tudom, hogy meg kell rá érni és rájövünk, hogy miért ilyen az a szülő, akire ez illik. S, jó esetben az is tisztává válik, hogy mi is ennek az értelme és motivációja. Egyszerűen fogalmazva az, hogy belőlünk is embert faragjanak. Mert ki mondja meg, hogy mi a helyes, ha nem az előző nemzedék. Persze vannak dolgok, amelyeket magunknak kell a jelenben kikísérletezni, de nem fogunk jó megoldásra jutni, ha nincs meg az eszmei háttér, a sorvezető, hogy divatos legyek! J

Én bármikor számíthattam rá, s szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Nem volt persze hibátlan. Én sem vagyok! J De,… nem sorolom a közhelyeket.
Annyira működött köztünk a megérzés. Pedig én „csak” az unokája vagyok. Mégis. Tudtak, már azt is, hogy közeleg. De nem akartam elhinni. L nemrégen azt írtam, hogy vannak az életemben meg nem történt beszélgetések. A beszélgetés most sem valósult meg, mert az élet… De nincs hiányérzetem, mert pár szó is elég volt, s értettük egymást. Mikor utoljára találkoztunk, akkor is! L S, amikor utoljára tudtunk beszélni.

Ő volt, tehát a második, aki elment, mert nekem még mind a négy nagyszülőm megvolt. Most a két nagymama maradt. Tudtam mindig is, hogy nekem ez egy darabig nagyon jó, aztán sorban el kell őket temetni. De, megtesszük és, csak a jóra emlékezünk. Mert, az éltet tovább. S, az a sok-ok emlék… J örülök, hogy ismertem őket! Gazdagabb lett az életünk!

Most a hirtelen történt távozás miatt, a rossz hír hallatán mindenki azt mondja, milyen aranyos kis öreg volt, hogy… De én ezt mindig furcsálltam. Most már tudom miért?! Nekem ő nem volt öreg és nem is úgy marad meg, él az emlékezetemben. Nekem mindig is a zöld egyenruhás fiatal erdész képe marad meg, vagy a már felnőtt családapa, nagypapa, aki komoly és tudatos volt. Mindig tudta a megoldást, értett mindenhez. Ezt kicsit sajnálom is, hogy nem tanultam el a villanyszerelés vagy a festés fortélyait. Bár, fát tudok vágni és én gyújtottam be mikor a hegyekbe mentünk a barátokkal, s nagyon szeretek az erdőben sétálni. Sosem féltem ott. Hiszen, tudom, hogy ő ott az úr.

Az ő vére vagyunk, mégis különbözőek, ő is ilyen volt, ennyi volt, ez mind benne volt, keveredett. Eddig mi voltunk Ő, olyanok voltunk, vagyunk, mint Ő volt. S, most már, Ő vagyunk mi, vagyis mi visszük őt tovább. A vérünkben, a szívünkben.

Szeretlek Papa! J Hitünk szerint találkozunk!!!! J)))

Mert hinni kell a jövőben. El kell indulni. Nekem is! Ezt mondaná ő is, hiszen, a helyes út, ez!

S, addig is: nem vagyunk. Sosem vagyunk egyedül! Mert nem hagytuk el egymást csak egy ideig nem találkozunk.
J

erdész papa

2011. február 11., péntek

talált tárgyak

találtam egy laptopot a 4-es 6-os vilin, a Moszkván
:)
megkerestük a tulajt és visszaadtam
:)))