Pillanattól pillanatig élünk, s köztük folyamatosan várunk. Úton vagyunk, haladunk, de mégis kicsikét meg- megállunk. Utunk, sokszor az éjjen át vezet, de végül - remélnykedünk, hogy - a fényre jutunk.
Régen utáltam várni! Ma már szeretem ezt az állapotot. Mert már nem sietek. Tudom, hogy eljön. S, ha véletlen nem jönne, arról úgysem tudok majd.
Addig meg azt képzelek amit akarok!
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése