Levél vagyok, amely nyáron a legmagasabb fa, legfelső ágán nézett a távolba. Látta a legszebb napfelkeltét, és naplementét. A napot, és a teliholdat. Őszre aztán, megsárgultam, Lehulltam a porba, és az eső is többször elvert. Majd viharos szél kapott fel, és jó messzire repített a fától, amely szülőházam kertjében nőtt. Most tél van. Belepett a hó, s idefagytam egy padhoz. Néha kutyák jönnek, s lepisilnek, vagy egy hontalan tapos el rajtam egy csikket. Már látom előre, a kidobott karácsonyfa lehulló tűlevele is, szúrja majd az ereimet. Hajnalban pedig, megint fagyni fog. Jön az újév. S, talán megélem a tavaszt, ha addig el nem rohadok. De mindegy is! Hiszen a fán, én már nem vagyok. Más, új, fiatal rügyek nőnek a helyemre márciusban.
Akkor lenne, a születésnapom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése